Futással az életért – így is nevezhetnék magukat Backpack Running mozgalom tagjai, hiszen ki tudja, vasárnap reggelenként a Jászai Mari térről szendvicsekkel, meleg teával, csokoládéval felszerelkezve útnak indulók hány hajléktalant mentettek meg. Az ötlet Botka Gábor fejéből pattant ki nagyjából öt éve, s mint mondja, sok ember gondolataira rezonált. A férfi amatőrként 15-20 éve futott, sőt triatlonozott is, amikor a reggeli margitszigeti futásainál sok hajléktalant látott.

„Akkortájt eleve is önkénteskedni akartam, és mindig eszembe jutott, miközben én boldogan futok, mások a túlélésért küzdenek. Adta magát, hogy összekössem a sportot a segítségnyújtással” – így Botka, aki kezdettől úgy gondolta, nem megoldani akarja a hajléktalanság problémáját, mert nem is tudná, viszont tenni akar annyit, amennyire saját erőforrásaiból futja.

Mivel táskával futni edzésnek sem utolsó, telepakolt egyet szendvicsekkel, vízzel, és az volt a terve, ahány hajléktalant talál, megeteti. Hazánk szomorú kórképe, hogy a tíz adag reggeli percek alatt elfogyott…

Az ötletgazda aztán elmesélte a tapasztalatokat munkahelyén, majd az egyik kolléga jelezte, a következő alkalommal ő is vele tartana. Aztán az ismerős által a közösségi oldalra feltett képek nyomán egyre többen csatlakoztak. Olyanok is, akik egyébként nem futnak, viszont a segítő szándék és a sport megfogta őket.

„Lassan egyre inkább formát öltött a kezdeményezésünk, mind tudatosabban kommunikáltunk, meghirdettük az eseményeket. Előfordult, hogy akár kétszáz adag reggelit is kiosztottunk, ha maradt, elfutottunk a Dankó utcai melegedőig, nyáron ott osztottuk ki a maradékot.”

Noha a mozgalom kinőtte magát, a módszer ugyanaz maradt.

„Nem könnyű hétről hétre szembesülni a hajléktalansággal – így Botka. – Tudjuk, a segítségünk valójában sebtapasz, pillanatnyi törődés, kis öröm a napjukban, de nem oldja meg a problémáikat, nem tudunk munkát, lakhatást adni, és nehéz így csinálni. Kivel felületesebb, kivel mélyebb kapcsolat alakul ki. Borzasztó megélni, amiken keresztülmennek, és mivel évekig csináltam, megtapasztaltam, amikor valaki már nem volt a megszokott helyén, mert meghalt…” Mindenki annyit tesz hozzá, amennyit tud, azt osztják szét. Sosem fogadtak el semmilyen külső finanszírozást, a saját eszközeikkel igyekeztek segíteni. Ahogyan Botka többször is mondta, a sok nehéz sors látványa miatt sokan telítődnek, két éve már ő maga sem vesz részt a futásokon, de mindig csatlakoznak újak, így továbbra is él a Backpack Running.

Botka hosszabb ideje már csak a Facebookon követi az eseményeket, és látja, ha kettő-három, ha tizenöt ember, de valaki mindig elindul vasárnap reggel. „Boldog vagyok, hogy nem kell hirdetni, szponzorálni, valaki mindig ott van és segít.”

Ahogyan ő, a maiak is betartanak néhány alapszabályt, hogy biztonságban legyenek. Nők és férfiak vegyesen indulnak útnak, csoportban és reggel, mert akkor nagyobb nyugalom van, Óvatosan közelednek, különösen, ha valaki bódultnak tűnik. Botka szerint sosem érezték magukat veszélyben, előfordult, hogy verekedést láttak, ám a résztvevők megálltak, udvariasan megköszönték a szendvicset, és csak utána folytatták.

„Sokan azért hezitáltak a csatlakozáson, mert féltek, hogyan kell megszólítani a hajléktalanokat. Pedig nem kell izgulni, egyszerűen megkérdezzük, megkínálhatjuk-e, elfogadják, megköszönik és ennyi.”

Az ötletgazdának nagyon sokat változtatott a gondolkodásán, hogy hétről hétre találkozott a hajléktalanokkal, így mindenkit biztat, vegyen benne részt. Akár kerékpárral, rollerrel is lehet csatlakozni, a tempó sem óriási, általában nyolc kilométer kellemes kocogás és segítségnyújtás.

Forrás